„Egy nap minden eltűnik. Ez a bár is – nem működik örökké. Átalakul az emberek ízlése, és egy kis gazdasági változás is elég, hogy eltűnjön, amit itt látsz. Tanúja voltam már hasonlónak; nem kell hozzá sok. Minden kézzelfogható eltűnik egyszer. De bizonyos érzések örökre velünk maradnak.”

„Már hajnalodott, amikor lemondtam arról, hogy elalszom. Kardigánt vettem a pizsamámra, papucsban kimentem a konyhába, és főztem egy kávét. Üldögéltem az asztalnál, és a percről percre pirkadó eget figyeltem. Régóta nem lestem így, hogy virrad. Előbb vékony kék csík jelent meg az égbolt alsó szélén és mint tintafolt a tiszta papíron, lassan szétterjedt a látóhatáron. Ha valaki összegyűjtené a kék összes árnyalatát, hogy kiválassza közülük a legkékebbet, a kékek kékjét, ezt a színt jelölné meg. Az asztalra könyökölve figyeltem a jelenséget, és nem gondoltam semmire. Amikor felkelt a nap, sugarai magukba nyelték a kékséget. A temető felett tükörsima, magányos fehér felhő úszott. Új nap kezdődött. Még nem tudhattam, mit hoz nekem.”

„Az egyedüllét magányában könnyű becsapni magunkat, szinte komplett egyéniséget alkothatunk magunknak, bölcsek lehetünk, kiegyensúlyozottak, lehet válaszunk mindenre, de emberek között más a helyzet, az már embert próbáló dolog, s ott már mi sem vagyunk annyira kiegyensúlyozottak, és a legkevésbé sem vagyunk annyira bölcsek; sőt néha úgy viselkedünk, mint a féleszűek, és mindenféle ostobaságot engedünk ki a szánkon.”

„– Bocsánatot kérek – hebegte. – Nem azért jöttem, a tokhalnak ehhez semmi köze…

– Hogyhogy semmi köze, ha egyszer büdös!

– Másodrendű frissességű tokhalat szállítottak nekünk – mentegetőzött a büfés.

– Marhaság, öregem!

– De kérem szépen, hogyhogy marhaság?

– Másodrendű frissesség, ilyen nincs! Frissesség csak egyféle létezik, elsőrendű, és egyben ez az utolsó is. Ha a hal másodrendű frissességű, az azt jelenti, hogy romlott.

– Bocsánatot kérek – próbált ismét mentegetőzni a büfés, nem tudta, hogyan békítse meg a kötekedő mágust.

– Nem tudok megbocsátani – közölte emez szilárdan.”

„– Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell.

Hát erre rajzoltam egyet.

Figyelmesen szemügyre vette, aztán:

– Nem! – mondta. – Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.”